Örökkévalóság az abszolút szeretet révén

Lényünk legmélyén egy kielégíthetetlen vágy lüktet – egy mély, ellenállhatatlan késztetés a személyes létezés és beteljesülés iránt, amely minden lélegzetünket, mozdulatunkat, gondolatunkat hajtja. Egy ujjunkat sem mozdítjuk anélkül, hogy jutalmat, elégedettséget ne várnánk tőle. Semmi sem kelti fel érdeklődésünket, hacsak nem számoljuk ki, hogy az valamilyen módon javít a helyzetünkön, kedvezőbb pozícióba helyez minket, mint ahol most vagyunk. Ez az életünk motorja, az önző dobbanás, amely mindannyiunkban ott él. És nem különbözik ez akkor sem, amikor először a spirituális ösvényre lépünk.

Még amikor megtanuljuk, sőt elfogadjuk, hogy a spiritualitás új, isteni tulajdonságok – tiszta, önzetlen, feltétel nélküli szeretet és adakozás mások iránt – megszerzését követeli meg, önös szándékkal indulunk el. Beleegyezünk, hogy erőfeszítéseket tegyünk e tulajdonságok megszerzéséért, de csak azért, mert reméljük, hogy nyerünk vele valamit. Azt reméljük, hogy megszabadulhatunk szokásos életünk szenvedéseitől és ürességétől, amelyeket az anyagi örömök hajszolása hagy bennünk. Azt reméljük, hogy tiszteletet vívunk ki mások szemében azzal, hogy „spirituálissá” válunk. Nagy jutalmakra vágyunk: örök életre, a valóság végtelen érzékelésére, a kozmosz titkainak feltárására, olyan rejtett kincsekre és tudásra, amelyek csak a spiritualitáson keresztül érhetők el. Ezek az „egyiptomi kérdések”, belső természetünk önző hangja, amely szüntelenül suttog: Miért áldozzam fel az egómat? Mit nyerek ezzel?

Pedig a spirituális ösvény valódi célja nem az én megnyugtatása, hanem annak meghaladása. Az, hogy magunkra öltsük a szeretet és adakozás isteni tulajdonságait, hogy hasonlóvá váljunk a valóság egyetlen, életet teremtő és fenntartó erejéhez – hogy egyenlő társakként álljunk e erő mellett az létezés fenntartásában. A paradoxon gyötrő: amíg el nem érünk egy bizonyos szintű hasonlóságot ezzel az erővel, nem érthetjük meg. Nem érezhetjük, nem érinthetjük, nem bizonyíthatjuk létezését. Még ha elméletben elfogadjuk is – ahogy a tudomány és a vallás különböző módokon sugallja –, hogy a valóságnak egy egységes törvényrendszer által kell működnie, egy mindent átható erő által, ez csupán absztrakció marad, egy árnyék, amit nem foghatunk meg. Hiányzik belőlünk ennek az erőnek a kézzelfogható érzékelése, amíg nem hangoljuk magunkat az ő frekvenciájára, lényegünket önzetlen természetéhez igazítva.

Mégis, elkezdhetjük. Táplálhatunk egy tiszteletet e erő iránt, elképzelve, hogy jelenléte átjárja a valóságot, megszervezve mindent, amit látunk és érzünk. Bár az emberiség kusza kapcsolatrendszerében szinte lehetetlen megpillantani a tiszta, feltétel nélküli szeretetet, a természetben megfigyelhetjük működését. Nézzük a számtalan sejtet, szervet és mikrobiomot egy élő testben – minden elem feladja egyéni mivoltát, hogy a egészet szolgálja, hozzájárulva az élet csodájához, amit tapasztalunk. Ez a kölcsönös garancia törvénye, egy természetes szeretet, ahol egyetlen rész sem önmagáért létezik, hanem csak a rendszer fenntartásáért, az élet továbbadásáért, saját állapotától függetlenül. Ebből, és ritka empirikus tudósok felismeréseiből kiindulva, elkezdhetjük vágyakozni e egyetlen erő után, értékesnek, mindenekfelett követendőnek tartva azt.

Fel kell emelnünk a Teremtő nagyságát – tulajdonságainak fenségét –, amíg az minden más prioritást el nem homályosít az életünkben. Ez a tisztelet nem egyedül születik; egy különleges, zárt lelki körben kell kovácsolni, egy kölcsönösen elkötelezett környezetben, ahol együtt tanulmányozzuk és gyakoroljuk a spirituális módszert. Itt, miközben közösen ápoljuk az Ő nagyságának érzését, elkezdhetjük szolgálni – nem közvetlenül, mert még mindig hiányzik belőlünk az Ő tiszta érzékelése –, hanem egymáson keresztül. Támogatjuk, szeretjük, adakozunk egymásnak, tükrözve azt a szeretetet, amit a Teremtőtől feltételezünk. Ez kiváltság, öröm, mintha egy hatalmas nagyságú lényt szolgálnánk. Ám e öröm alatt még ott húzódik egy önző szál: én akarom a szolgálat megtiszteltetését, én vágyom a jutalomra, hogy közel kerüljek az istenihez. Egónk még mindig hasznot húz, büszkeséggel telve attól, hogy a legnagyobb erőt szolgálja a valóságban.

Ahhoz, hogy valóban összhangba kerüljünk a Teremtővel – hogy megfeleljünk abszolút, önzetlen szándékainak –, ennél tovább kell mennünk. Át kell lépnünk a fizikai és a spirituális valóság közötti határt, levetve egocentrikus érzékelésünket egy altruista, objektív és kötetlen látásmódért. Ez az áttörés nem szelíd; az ego heves ellenállása, szenvedése és gyűlölete ellenében bontakozik ki, szemben a szeretet és adakozás örömével. Egyedül nem szabadulhatunk az ego szorításából – ezt maga a Teremtő ültette belénk. Hozzá kell fordulnunk, teljes készséggel és alávetéssel, könyörögve az egyetlen műtéti elválasztásért, amit csak Ő végezhet el.

Az igazi szeretet és adakozás, ha egyszer elérjük, csak egy irányba áramlik. Semmi sem tér vissza hozzám. Kizárólag azért létezem, hogy adjak, hogy másokat és a Teremtőt szolgáljam, saját létezésem jelentéktelenné halványul. Mi hajt egy ilyen állapotot? Milyen öröm tartja fenn, amikor az öröm és motiváció maga az élet lehelete? A válasz az isteni szeretet érzésében rejlik, amely átáramlik rajtunk, a Teremtő bennünk működik. Az öröm nem önmagam megőrzésében van, hanem abban, hogy tanúja lehetek a Teremtő jóságának, amint a valóság egyetlen, szerető erejeként megnyilvánul – egy igazság, amit a mi eléréseink igazolnak.

Ez egy gyakorlatban megtanulható lecke, az emberi kapcsolatok kohójában. A Teremtő olyan cél marad, amit még nem érzek vagy értek, mert hiányzik belőlem az Ő lényegével való hasonlóság. De van egy eszközöm: egy különleges emberi környezet, ahol az önzetlen szeretetet gyakorolhatom. Ahogy támogatást és bizalmat öntök ebbe a csoportba, gondoskodás magvait vetve, látom, hogy gyökeret eresztenek. Társaim a szemem előtt változnak – szeretik egymást a múltbeli ellenérzések ellenére, kölcsönös garanciát építve, amely meghaladja korábbi megosztottságukat. Tudom, hogy ezek a változások az én befektetésem gyümölcsei, felerősítve állandó könyörgéseimmel a Teremtőhöz, hogy emelje fel és töltse be őket tökéletesen. És miközben adok, én magam is átalakulok – szeretem őket saját megmaradt kritikáim ellenében, látva, hogy az általam vetett magvak virágzani kezdenek az egységben, az isteni kegyelem tetteiben.

Ezek a kinyilatkoztatások – a Teremtő tulajdonságai, amelyek közöttünk csillognak – mindent elnyelő szeretetet gyújtanak iránta. Mint egy gyertya, amely egy hatalmas fénybe olvad, beleolvadunk az Ő jelenlétébe. Ez a szeretet válik üzemanyagunkká, előre hajtva minket. Az igazi szeretet paradoxon, egy olyan különös és tiszta állapot, amelyben az élet csak a másik szolgálatában létezik. Ha nem tudok szeretni, ha nem tudok adni, inkább teljesen eltűnnék – létezésem értéktelen hozzájárulás nélkül. A jutalom nem az önigazolásban rejlik, hanem az adás puszta eksztázisában, abban, hogy látom másokat boldogan kiteljesedni az általam adott révén, minden visszatérés nélkül.

Ez az örökkévalóság az abszolút szeretet révén: egy önzetlen állapot, ahol csak azért élek, hogy adjak, ahol a Teremtő határtalan szeretete átáramlik rajtam, és ahol mások öröme az enyémmé válik – egy feloldódás tánca az isteni fényben, örökké fenntartva az adás végtelen szépségével.