A szenvedés nem csupán leküzdendő akadály; mélyreható katalizátor a valóságot irányító egyetlen erővel – a Teremtővel – való kapcsolódáshoz. Jelenlegi állapotunkban, amelyet önbizalom és büszkeség jellemez, gyakran úgy érezzük, mi vagyunk saját univerzumunk urai. Ám csak akkor omlik össze ez az illúzió, amikor az élet elviselhetetlenné válik, és kénytelenek vagyunk magunkon túl keresni a megváltást. Szenvedés nélkül nincs késztetés arra, hogy a Teremtőhöz forduljunk, nincs kétségbeesett vágyakozás az isteni beavatkozásra.
Ahhoz, hogy valóban kapcsolódjunk ehhez az egyetlen erőhöz, teljes tehetetlenség állapotába kell jutnunk. “Szegénynek” kell éreznünk magunkat lélekben, megfosztva minden képességtől, hogy saját erőnkből vagy mások segítségével kikerüljünk elviselhetetlen helyzetünkből. Ez a súlyos állapot arra kényszerít, hogy lenyeljük büszkeségünket, és segítségért kiáltsunk, elismerve, hogy csak egy csoda – egy külső erő – képes orvosolni bajainkat. Ilyen pillanatokban még azok is imádkoznak, akik nem vallásosak vagy nem hisznek egy magasabb erőben, szívük ösztönösen valami nagyobb felé nyúl.
Azok számára, akik már spirituális úton járnak, és kézzelfoghatóan szeretnék feltárni és megérteni a Teremtőt, ez a kétségbeesett állapot nemcsak hasznossá, hanem kívánatossá is válik. Igaz és őszinte ima csak akkor születik, amikor minden erőfeszítést kimerítettünk, és kétség nélkül tudjuk, hogy semmilyen emberi megoldás nem létezik. Ez az ima a híd a Teremtőhöz, az egyetlen életerőhöz, amelyből minden létezés ered. E nyers, vigasztalhatatlan szükség által haladunk előre végső célunk felé: hogy olyannyira hasonlóvá váljunk a Teremtőhöz, hogy elkezdjük megismerni, megérteni és társulni ezzel az erővel.
Ám a szenvedés nem mindig fizikai vagy anyagi természetű. Létezik egy magasabb formája – a “szeretet szenvedés” –, amely nem külső csapásokból, hanem a Teremtő tiszta, önzetlen és feltétel nélküli szeretetének tulajdonságaival való összehangolódás utáni fájó vágyból születik. Velünk született természetünk ezzel ellentétes: 100%-ban önző, individualista és kizsákmányoló ego. Ahhoz, hogy ezt legyőzzük, a Teremtőhöz való hasonlóságra való törekvésnek életünk egyetlen céljává kell válnia. Minden pillanat, amikor nem érjük el ezt a célt, amikor távol érezzük magunkat e mennyei tulajdonságok megtestesítésétől, helyzetünk elviselhetetlenné válik – nem fizikai fájdalom miatt, hanem mert még nem értük el a mindent átható hasonlóságot, amit keresünk.
E szeretet szenvedést egy csoporton belül, másokon keresztül és mások érdekében kell kifejleszteni. Mivel még nem tudunk közvetlenül kapcsolódni a Teremtőhöz, az önzetlen szeretetet úgy gyakoroljuk, hogy környezetünkben élőket szolgáljuk, úgy tekintve vágyaikat, mintha a mieink lennének, egoista ellenállásunk ellenére. Ez a belső küzdelem felerősödik, ahogy közösen mélyítjük elkötelezettségünket a Teremtő tulajdonságai iránt. Az ego visszavág, egyre ravaszabbá válik, mígnem elérjük a töréspontot – a “könnyek kapuját”. Itt a szeretet szenvedés elsöprő vágyként jelenik meg, hogy a Teremtő tulajdonságain keresztül cselekedjünk, miközben fájdalmasan felismerjük, hogy egónk ellenállása miatt nem tudunk megszabadulni tőle.
Ez a spirituális út azt követeli, hogy folyamatosan túllépjünk ösztöneinken, érzelmeinken és érzékelésünkön. Felül kell emelkednünk önző egónkon, és olyan hitet kell kifejlesztenünk, amely nem vak, hanem átalakító – az adakozás minőségében gyökerező hit. Ez a “spirituális hit” azt követeli, hogy feltétel nélkül szolgáljunk, számítások nélkül, bízva abban, hogy e mennyei tulajdonságokon keresztül új, kézzelfogható valóságérzékelést nyerünk. Ez egy ugrás az értelem, a logika és a tapasztalat fölé, egy készség arra, hogy másokért létezhessünk jutalom elvárása nélkül.
Az út nehéz, az ego elleni könyörtelen harc, amely minden lépéssel nagyobb kihívást jelent. Figyelmen kívül kell hagynunk az egoista test és elme panaszait, és el kell fogadnunk a Teremtő szelíd hívását, hogy kilépjünk önközpontú létezésünkből. Ahhoz, hogy a Teremtő szolgája legyünk, elkötelezzük magunkat mások önzetlen szolgálata mellett, anélkül, hogy teljesen ismernénk a Teremtőt, vagy bármilyen személyes haszonra számítanánk. Az egyetlen jutalom, amit keresünk, az a képesség, hogy feltétel nélkül szeressünk és szolgáljunk, mert így igazodhatunk a Teremtő lényegéhez.
Végső soron ez az út arról szól, hogy a Teremtőt úgy igazoljuk, mint azt a jóindulatú erőt, amely minden valóságot végtelen szeretettel táplál. A spirituális létra minden új foka a könnyek kapujához vezet – egy ellenállhatatlan szükség pillanatához, egy imához, amely egyszerre kiáltás az emelkedésért és lépés a mennyei hasonlóság felé. A szenvedés, legyen az fizikai vagy szeretetből fakadó, megtisztít minket, egyre közelebb vonva a Teremtő végtelen öleléséhez.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás