Lelkünk csendes mélységeiben ott rejlik egy vágyódás – egy nyugtalan fájdalom, amelyet nem enyhíthetnek az anyagi világ mulandó örömei. Ez nem a gazdagság, a státusz vagy akár a szeretet utáni vágy, ahogyan azt ismerjük, hanem egy mély hiány, egy űr, amelyet csak a Teremtő – a valóság egyetlen irányító ereje – tölthet be. A hiányon keresztül való létezés radikális változást jelent: elmozdulni a vágyaink beteljesítésének hajszolásától, és ehelyett állandó függőségben élni a Teremtőtől, folyamatosan kérve valamit, amit nem foghatunk meg vagy tarthatunk kézben, amit csak Ő adhat meg.
Ez az utazás egy megalázó felismeréssel kezdődik: teljesen képtelenek vagyunk a Teremtőhöz kapcsolódni az Ő segítsége nélkül. A Teremtő nem távoli istenség, hanem a valóság lényege, amelyet a tiszta, önzetlen és feltétel nélküli szeretet és adakozás tulajdonságai határoznak meg. Ő kizárólag mások szolgálatára és táplálására létezik, saját lényegére nem gondolva. Hogy közelebb kerüljünk Hozzá, olyanná kell válnunk, mint Ő, átvéve isteni tulajdonságait. Ám mi születésünktől fogva az ellenkező természettel rendelkezünk – önző, egoista és individualista. Ez a kontraszt nem véletlen, hanem szándékos tervezés, mert csak az ellentéteken keresztül ismerhetjük fel és érthetjük meg igazán az istenit.
Velünk született tulajdonságaink, mint egy gravitációs erő, az öngondoskodás talajához kötnek minket. Nem tudjuk megváltoztatni magunkat; csak a Teremtő kölcsönözheti nekünk az Ő tulajdonságait, lehetővé téve, hogy felemelkedjünk természetünk fölé. Ez egy „természetfeletti” létezést igényel – amely szembeszáll ösztöneinkkel, és állandó, éles kapcsolatot követel Vele imádságon és a hiány szüntelen érzésén keresztül. Arra kell vágyakoznunk, hogy az ego vonzása fölött lebegjünk, hogy megszabaduljunk annak pusztító szorításától. Ez nem passzív vágyakozás, hanem természetünk heves, szándékos elutasítása, amelyet rákként kezdünk látni – amely mindent felemészt és elpusztít, amit megérint.
Ennek a felismerésnek a fájdalma mély. Olyan mélységesen meg kell vetnünk egónkat, hogy ne tudjuk elviselni annak szorításában való létezést, miközben a Teremtő éltető tulajdonságaira olyan intenzíven vágyunk, hogy nélkülük elképzelhetetlennek tűnik az élet. Ez egy „élet vagy halál” szükséglet, egy olyan kétségbeesés, amely a Teremtőnek bizonyítja kérésünk őszinteségét. Csak ekkor érdemeljük ki az Ő isteni tulajdonságait, amelyeket arra használunk, hogy semlegesítsük és befedjük egónkat, felkapaszkodva a Vele való hasonlóság lépcsőfokain.
Ez az út élesen különbözik attól az élettől, amelyet egykor éltünk, amikor anyagi vágyakat és mulandó örömöket kergettünk. Most arra koncentrálunk, hogy egy folyamatosan növekvő hiányt ápoljunk – nem dolgok iránt, hanem a Teremtő lényege iránt. A jutalom, amit keresünk, egyetlen: hogy olyanná váljunk, mint Ő, önzetlenül éljünk, másokat szolgálva anélkül, hogy magunkra gondolnánk. Ebben az állapotban magát az életet érezzük az Ő szeretetén és adakozásán keresztül, ahogy tulajdonságai átáramlanak rajtunk, irányítva tetteinket és vágyainkat.
Mégsem lehet ez a vágyakozás magányos. Nem követelhetjük ezeket a tulajdonságokat csak magunknak; hiányunknak túl kell mutatnia a személyes nyereségen. Itt lép be egy egyedülálló, kölcsönösen elkötelezett közösség ereje – lelkek köre, akik ugyanabban a spirituális törekvésben egyesülnek. Ebben a környezetben megtanuljuk magunkba szívni mások hiányait, teljesen alávetni magunkat az ő szükségleteiknek. Ez az önfeladás nem könnyű; megköveteli, hogy lemondjunk egoista követeléseinkről, és ne a saját felemelkedésünkért imádkozzunk, hanem azért, hogy a Teremtő segítsen másoknak közelebb kerülni Hozzá. Ebben az önzetlen imában az isteni segítség edényeivé válunk, nem törődve saját sorsunkkal.
Ez a folyamat belső háborút szít, egy könyörtelen küzdelmet egónk ellen, amely minden erejével azon van, hogy letérítsen minket az útról. Az ego ravasz, kétségeket és kísértéseket suttog, emlékeztetve minket régi életünk kényelmére. Egyedül tehetetlenek vagyunk ellene, mert az sokkal erősebb, mint kezdeti törekvéseink. Mégsem vagyunk egyedül. A Teremtő segítsége és spirituális közösségünk támogatása révén elkezdünk kialakítani egy függetlenségi teret – egy megfigyelőt magunkban, amely az ego pusztító ereje és a Teremtő éltető tulajdonságai között áll. Ez a megfigyelő, amely a kontrasztból születik, megtanulja megkülönböztetni az igazságot a hamisságtól, felismerve, hogy csak a Teremtő tulajdonságai képesek fenntartani és táplálni az életet.
Minden egyes választással, hogy elutasítjuk az egót és felvesszük az önfeladást, magabiztosabbá válunk. A Teremtő ereje kézzelfoghatóvá válik, nem képzeletként vagy vágyálomként, hanem valóságos, átalakító erőként, amely felemel minket természetünk fölé, szárnyakat adva nekünk a szárnyaláshoz. Magunkban felépítjük a Teremtő képét, egy lelket – egy új érzékszervet, amely az Ő frekvenciájára hangolódik. Ez nem elvont teológia, hanem gyakorlati, zsigeri gyakorlat. Megtanulunk „a Teremtőhöz hasonlóan” cselekedni mások felé, feltétel nélküli szeretettel szolgálva őket, és ezzel állandó partnerséget kovácsolunk Vele.
Ez a spirituális élet éles és élénk, egy feszültséggel teli tánc egónk vonzása és a Teremtő ölelése között. Értéktudatosan élünk rákos természetünkben, rettegve annak erejétől, hogy újra magához ragadjon minket, ezért szüntelenül a Teremtőhöz fordulunk, kérve tulajdonságait, hogy burkoljanak be minket, tartsák távol egónkat. Cserébe felkínáljuk magunkat az Ő szeretetének csatornáiként, átlátszó kapillárisokként, amelyeken keresztül tápláló ereje áramlik másokhoz. Ez a fizetségünk, a mi érdemünk – rendíthetetlen elkötelezettségünk az Ő szolgálata iránt, hogy az Ő határtalan, önzetlen szeretetének edényeivé váljunk.
A hiányon keresztül való létezés szent nyugtalanságban való életet jelent, örökké az isteni felé nyúlva, miközben szilárdan ellenállunk az ego árjának. Ez egy küzdelmes út, igen, de egyben mélységesen szép is – egy olyan mély és igaz kapcsolat felé vezető utazás, amely újradefiniálja, mit jelent élni. Ebben az állandó vágyakozásban nem ürességet találunk, hanem a Teremtő jelenlétének teljességét, amely vezet, fenntart és egyre közelebb hív minket az Ő szívéhez.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás